Itt az idő...

Éppen tizenöt éve hagytuk magunk mögött a főváros elviselhetetlenül nyüzsgő, zajos életét abban a reményben, hogy békét, nyugalmat és igaz értékeket találjunk vidéki tanyánkon.

Pest közelében maradtunk, mert a a munka és család odakötött minket. 
Ma már úgy gondolom, hogy nem voltunk elég bátrak a messzebb költözéshez.
Mintha nem lett volna elég hihető, hogy a kiskosztümös-tűsarkús világ véglegesen lecserélhető a mezítlábas kecske legeltetésre.

Hamar beletanultunk - hiszen ezt láttuk nagyszüleinktől, kötelességünknek éreztük megőrizni a hagyományos értékeket valamiféle fennkölt küldetéstudattal a lelkünkben.


Béreltük, mert azzal hitegettek, hogy pár éven belül megvásárolható, aztán kiderült, hogy mégsem, de addigra már belaktuk magunkat, és semmivel sem lehetett elvenni a jókedvünket. Felújítottunk, átépítettünk, bár tudtuk nem magunknak tesszük. Egyre több állat vett körül minket, felelősséggel tartoztunk értük.
Először a pesti munkahelyet szüntettük meg, aztán jó tanyasi emberek módjára, soha többé nem hagytuk magukra a jószágokat, így a család is csak a nagyobb ünnepeken élvezhette látogatásunkat.

Boldogok voltunk, kisgyermek lelkesedésével fogadtam minden új jövevényt, akivel megoszhattuk életünket.
A lovaink végre velünk élhettek, és kaphattak hatalmas legelőt, a kecskék óriási távolságokat bejárva kóstolgathatták a friss hajtásokat (a kertben okozott meglepetéseikről majd máskor mesélek), a birkák békésen legelgettek, a nyulak is kaptak saját birodalmat, ahol őseiktől örökölt ösztönüknek hódolva áshattak üregeket, és nevelhették utódjaikat. A dísztyúkok szétszóródva kapirgálgak, de az igazi boldogságot a kutyáinkon lehetett látni igazán. Nem voltak kerítés mögé szorítva, kedvükre vadászhattak, szaladhattak. Ez volt az igazi élet számukra. Megosztották egymás között a terepet, nappal amíg a vizslák pörögtek, a komondorok lustán aludtak az udvar árnyékában, éjszaka viszont komoly házőrző szerepet vállaltak, míg rövidszőrű társaik a házba húzódva pihenték ki egésznapos fáradalmaikat.

Aztán lassan körbefont minket a város, eleinte óvatosan terjeszkedett, alattomban nyújtogatta csápjait, alig észrevehetően. Valamit megéreztünk a változásból, mert az esti beszélgetéseinkben megjelent a "költözés".

Az út forgalma szinte napról napra növekedett 

aztán egyszercsak kinőtt a nagyfeszültség is a legelő közepén.

Vidáman tervezgettük, hol szeretnénk élni, ha majd egyszer költözünk. 
A tájegység nem volt kérdéses.
Az Őrség tiszta érintetlen világa régóta rabul ejtette szívünket. 
Még tanyára költözésünk elött rengeteget utaztunk, bejártuk az ország minden pontját, éltünk, dolgoztunk is sokfelé, gyönyörű helyeket ismertünk meg, mégis valami mágikus erő vonz minket ahhoz a tájhoz, és az ott élő emberekhez.
Kerkamenti szülőfalum okán, mindig úgy beszéltünk róla: HAZA költözünk.
Az, hogy mikor - nos ez változott a legtöbbet. Sokáig vezetett a: mire nyugdíjasok leszünk, majd akkor haza költözünk.  Ebben van némi bökkenő, mi sohasem leszünk nyugdíjasok :P Ezt nagy röhögések közepette tudomásul vettük, helyette jött a:  majd egyszer.

Itt az idő...


Költözni kell, még a télen, legkésőbb kora tavasszal, amíg nem kezd újból éledni a természet, amíg a tavaszi tennivalók garmada maga alá nem temet. Amíg a rossz idő beszorít a házba, a kályha mellé, és nem kell valami kinti fontos tennivaló elől elrabolni a kereséssel töltött időt. Amikor kinnt már nincs mit tenni, lehet pakolni, dobozolni.


Van egy apró nehézség, nincs rá pénzünk, azaz ami van, az mindenre kevés. Igényeink vannak bőven, - nem kevés. Látjátok, az egyensúly már  megvan :)

Rendelkezünk valamivel, amiből jól állunk: töretlen hit és optimizmus.


Eladni való ingatlanunk is akadna, de most hogy a hitelválság a csúcsokra tört, lassan az lesz a helyzet, mint az autóknál : ingyen megkaphatod, ha átvállalod a törlesztését. Próbálkozunk. Érdeklődő sehol.


Költözni viszont kell, és ha már költözünk, akkor természetesen haza az Őrségbe. Hová máshová!


Nem töltöttük tétlenül az időt eddig sem, már három éve figyeljük a térségben az eladó házakat, több tucatnyit megnéztünk Jobban ismerjük a térképet mint a google. Az igazira azonban még nem akadtunk rá.
Vagy túl közel voltak a szomszédok, vagy ott volt a nagyfeszültség, közel volt a főút, vízben állt a kert.
Aki már keresett házat, az pontosan tudja, hogy nem lehet elkedvetlenedni attól, hogy több százból egy sem felel meg. Minél többet nézünk meg, annál közelebb kerülünk az igazihoz.
Az igazihoz, aminek láttán megdobban a szívünk, és nem a romos falakat látjuk, hanem a lehetőséget, hogy mivé válhat. Ó, elméletben nagyon tudok tervezni.

Nyitott szívvel várjuk az igazit.  Hogy milyen legyen?

• Önálló, távol a szomszédoktól, -ez a kutyáink miatt fontos (vagyis inkább a szomszédok nyugalma miatt).
• Legyen úton megközelíthető (nem feltétlenül kövezett) terepes autó + lószállító összeállítással.
• Legyen használható (javítható) gazdasági épület, pajta, hogy az állataink és takarmányuk azonnal elhelyezhetőek legyenek.
• Tartozzon hozzá bármilyen állapotú, akár romos ház, ami helyrehozható vagy újjáépíthető.
• A tulajdonossal lehessen megállapodni, hogy bérelhessük amíg ki nem tudjuk fizetni a teljes vételárat.
• Közmű nem szükséges, ha akad egy tiszta vizű kút. 

Ennyi elég.


A barátaink szerint a lehetetlenre vállalkozunk, ilyen ház nincs. (A jelzőket amivel ötletünket illették, most nem sorolom, mert több oldalt betöltene.) Én azonban tudom, hogy van, és ránk vár.
Ebben megingathatatlan a hitem.


A múlt héten pár napot az Őrségben töltöttem, ismét sok házat megnéztem. A szemerkélő eső nem kedvezett, az autó amivel mentem azonnal ottragadt ahogy elhagyta az aszfaltot, viszont fele annyit sem fogyasztott, mint a sajátunk :) Hát kalandos volt...  Közben új szerelem szövődött : Vendvidék. Eddig kimaradt a nézelődésből,  most azonban útra keltem, hogy Kétvölgy egyik eladó házát megnézzem. Valami egészen különös érzés fogott el ahogy a hegyek közé értem, tudtam, hogy megtaláltam. No nem a házat, hanem a vidéket, ahol új otthont teremtünk...

Remélem nemsokára.