2011. november 29., kedd

Változás...

Bizonyára feltűnt, hogy címet változtattam, ennek oka pedig nem más, minthogy kaptam egy nagyon kedves levelet Vandától, aki arra figyelmeztetett, hogy a leírt szónak néha nagyobb ereje van, mint a gondolatoknak.
Teljes mértékben igaza van.
S, hogy sorsunk ezen már ne múljon, íme lett új cím.
Remélem néhány héten belül valósággá válik...
Persze mindent meg is teszek céljaink érdekében: hirdetek és hirdetésekre válaszolok, telefonálok, érdeklődök, levelezek, csak a leghatékonyabb mód, a személyes keresgélés nehézkes 300 km távolságból.
A jövő héten, azonban ismét ott leszek, és majd megosztok Veletek néhány szép fotót. (Legutóbb annyira szakadt az eső, hogy eszembe sem jutott fényképezni, örültem, hogy halad az autó, és csak néhányszor akadtam el útközben.)

Advent van, a reményteli várakozás időszaka...
Tavaly szentestén, amikor áhítattal álltunk a fenyőfa mellett, úgy éreztem, ebben a házban ez az utolsó karácsonyunk, - remélem nem tévedtem, és idén karácsonykor majd ott állunk egy romos házban, egy picike fenyővel, és egy új élet reményével...

2011. november 23., szerda

Új élet, új remény...

 
Hiába támad a tél, a sokáig tartó meleg ősz, újabb csodával ajándékozott meg.
Japán tyúkocskámat tojásra ösztönözte az októberi meleg, és ha már megtojta a megfelelő mennyiségű tojását, akkor úgy döntött, ki is költi azokat.
Persze nem a tyúkólban, hanem az ól oldalára szerelt galamb tojó fészekben. Erről úgy tűnik nem lehet lebeszélni, idén már harmadszor választotta költőhelyéül. Dacolva az elmúlt hetek éjszakai -7, -10 fokos hőmérsékletével rendületlenül üldögélt a fészekben.

Tegnap már hangosan csipogtak az éppen csak megrepedt tojások, ezért reggel kíváncsian szaladtam meglesni, kikeltek-e a pihések. Reggelre mind a négyen világra jöttek, fázósan bújtak a kotlós tollai közé.

Persze nem maradhattak a parányi fészekben, át kellett őket költöztetni nagyobb és melegebb helyre. Erre a célra egy használaton kívüli nyúlólat szemeltem ki. Gyors átalakítás után már  költözhetett is a kis család.



Remélem ebben gond nélkül átvészelik a téli hideget, és tavasszal, már az új otthonunkban fedezhetik fel a világ szépségeit...

2011. november 17., csütörtök

A tél kezdete...

csipkebokor
novemberben...













Zúzmarás reggelre ébredtünk. A múlt héten még az időjárástól megzavarodott almafát fényképeztem késő őszi virágzásával a patak parton, most pedig hófehér csipkeszegélyt kapott a világ.


mahónia

fenyő
yucca
tűztövis

...nincs olyan nap, amiben ne találhatnánk valami csodát...

2011. november 16., szerda

Kecskét adni ajándékba...

Nevetve szoktuk ajánlani: "ha valakit utálsz, adjál neki kecskét ajándékba".
Mielött rosszallóan ingatnátok fejeteket, elárulom, a kecske az egyik kedvenc állatom. A világ legbájosabb kölyökállata, ahogy a kecskegida vidám ugrándozással felfedezi a világot...

Felfedező kedve nagykorában sem csökken, nem ismer akadályt, nincs az a kerítés, fal ami megállíthatná, hogyha van mögötte valami számára izgalmas. Egyébként az év nagyrészében nincsen vele semmi gond. Kedves, szelid bújós, szalad ha a nevét hallja, gyorsan tanul, éppúgy mint egy kutya.

No persze azért mégsem úgy, életmódjából adódóan sohasem lesz szobatiszta :) 
Az első kecskénket ajándékba kaptuk nemsokkal tanyára költözésünk után. Még javában építkeztünk, ezért az udvar sarkában lekerítettünk neki egy kis részt, egy csöppnyi óllal, hogy ott legyen a közelünkben. Nem akartuk száműzni az istállóba egyedül azt a néhány hónapos csöppséget. Nappal szaladgált a lábunk körül, éjszakára bezártuk. Mi akkor még pár kilométernyire egy panzióban aludtunk, a tanyát pedig egy kedves bácsira bíztuk, aki vállalta, hogy éjszakánként fűt a kályhában, hogy a frissen vakolt falak gyorsabban száradjanak. Határozottan hideg tél volt. Egy reggel arra értünk ki, hogy a kicsi kecske boldogan szunyókál a ház egyetlen berendezési tárgyán, a kanapén, a bácsi pedig egy sámlin a kályha mellett. A ház pedig telis tele kecskeszarral. Kiderült, már napok óta minden éjjel beengedi, mert olyan magányosan mekeg szegény. 

Másnapra szereztünk neki társat a saját korosztályából, és kiköltöztettük az istállóba. Ők ketten voltak a késöbbi népes kecske populáció alapítói: Elek és Cirmi.  A legtöbben 147-en voltak egyidőben, de azért igyeketünk 40-50 között tartani a létszámot. A nálunk született nőivarú egyedek védettnek számítottak, azokat sem levágni, sem eladni nem lehetett, Ők alkották a tenyészállományt. 
Persze azért néha megváltam egy-egy kedvenctől, hogyha valaki továbbtenyésztésre akart vásárolni, és kedvenc lovamat is 21 anyakecskéért cserébe vásároltam. 

Mint mondtam az év nagy részében nincs is velük semmi gond, vidáman szaladoznak a legelőn finom falatok után kutatva, némi problémát csak tavassszal és ősszel okoznak. Tavasszal mindent elkövetnek azért hogy elérjék a friss hajtásokat. Ilyenkor egyensúlyoznak a kerítés tetején, azonnal felugranak az autó tetejére is, ha valaki egy fa alá parkol vele.

Veszélyben a virágoskert is, az éppen kibújó kora tavaszi virágok könnyen a kecskék zsákmányai lesznek, ha nem vagyunk állandóan résen.

(Kerestem az archívumban azt a képet amikor a sziklakerten átszáguldva minden kecske szájában van egy szál virág, de legnagyobb bánatomra nem találom.)

A másik veszélyes időszak az ősz, amikor fogytán a zöld mindenütt. Ekkor kerül sorra a zöldséges kert, aminek botor módon még mindig nem készítettünk 3 m magas kerítést. Bimbóskel, spenót biztosan nem marad télire, hiába lenne fagyálló... Télen bezárjuk őket, szénát lucernát, abrakot kapnak. Az ólhoz csatlakozó kb. 120 m2-es kifutót 2,5 m-es hegesztett vasháló veszi körbe. Okoztak benne károkat, de tizenöt évet azért kibírt. Kecskéim kedvenc téli játéka a háztetőre ugrálás. A kecskeól féltetővel csatlakozik az istállóhoz. A tető legalacsonyabb pontja 2 méter, ide minden gond nélkül felugranak. Amikor először láttam, hogy a 85 kg-os bakkecském, nekifutásból felpattan a tetőcserépre, és az üvegcserepeken keresztül nekifut az istálló tetejének, ahol büszkén egyensúlyozgat a kúpcserepeken, akkor a rémülettől még levegőt sem mertem venni. Hihetetlen milyen terhelést kibírnak a cserepek törés nélkül. Szerencsére egyetlen kecském sem akadt az elmúlt években, aki a több mint hatméteres magasságból le akart volna ugrani, visszafelé ugyanazon az úton mentek mint felfelé. Lassan hozzászoktunk nyaktörő mutatványaikhoz. Az állomány nem csak természetes úton szaporodott, rendszeresen kaptunk ajándékba kecskéket idegenektől és olyanoktól is akik korábban tőlünk vásárolták, mert házikedvencük nem tartotta tiszteletben sem a család, sem szomszédai tulajdonát.

és amikor túl messzire kóboroltak...
Most, hogy már ennyire készülődünk a költözéshez, fájó szívvel megváltam kecskéinktől, (a tudat, hogy olyan helyre kerültek, ahol legalább ennyire szeretik Őket, megnyugvással tölt el.) Házkeresés közben ott motoszkál a kérdés, vajon az új helyen lehet majd kecskét tartani?  Végleg le kell mondani a sajt- és szappankészítésről, vagy találunk számukra életteret? Elég messze lesznek a szomszédok, hogy véletlenül se okozzanak kárt Nekik?  Jó lenne, de annyi más szempontot is muszáj figyelembe venni...

2011. november 15., kedd

Köszönet...

Rövid időn belül nagyon sokan megkerestetek. KÖSZÖNETés HÁLA minden bíztató szóért, minden ötletért.
Bizony, néha rám fér a bíztatás, mert vannak napok, amikor a lelkesedésem lelohad és a keresőkedv alábbhagy. Általában olyankor, amikor egy-egy ingatlanközvetítőbe akadok. Na, Ők aztán el tudják venni az ember kedvét alaposan...
...és ilyenkor, amikor már-már feladom, jön egy kedves levél az ismeretlenből, ami ismét hitet és reményt ad, új energiákat hoz, lendületet ad a további kereséshez.
Nagyon-nagyon köszönöm Nektek!

2011. november 10., csütörtök

Készülődés...

Szomorú reggelre ébredtem, ahogy a vastag fehér köd eltakarta a napot, beburkolta a fákat, a házat. pedig az éjszaka  még nyoma sem volt a változásnak.
Sokáig fennt voltam, sétáltam a telihold fényében, néztem ahogy a fagy jégkristályokat húz az itató vizére, ahogy kékes ezüst fényben ragyog a világ, ahogy a legelőn pihenő állatok lélegzetvételére sűrű fehér párafelhő száll a magasba.
Élveztem a csendet, azt a békét ami ilyenkor megérinti a lelket. De a reggel szomorú, keresem benne az éjszaka szépségét -nem lelem.

Ebben a hangulatban folytatódik a nap. Begyújtok a kályhába, egy pillanatra úgy tűnik, itt is a köd az úr, aki visszanyomja a füstöt, aztán a tűz melege utat tör -van remény. Bánatomat takarításba fojtom, a szokásos fertőtlenítő szag helyett most gyöngyvirág illat lengi be a házat... mosolygok... cseng a telefon, az egyik érdeklődő visszaszól, megbeszélték, az ár megfelel, viszik a lovat.
Az éppen múlóban lévő szomorúság visszatér, búcsúzni kell egy kedves társtól. Vígasztalom magam, biztos jó helyre kerül, ráadásul a költözés miatt mi döntöttünk így. Megbeszéltük... 2 ló maradhat, annyival költözünk, a többit eladjuk. Belátom, ésszerű... de ettől még szomorú vagyok. Gyorsan készítek még néhány fotót búcsúzásképpen... már erre sincs idő, itt a szállító.

2011. november 9., szerda

Hétköznapok ünnepe...


Miután télire jól bespejzoltunk mindenféle földi jót, nem ért véget a munkánk. A természet adta kincsek nem tárolhatók a végtelenségig, hacsak nem tartósítjuk őket valamiképpen. Ám vannak olyan zöldségek, gyümölcsök melyeket teljes valójukban szeretnénk megőrízni. Vannak köztük hosszabb és rövidebb ideig eltarthatóak, ezért fajtánként külön-külön válogatjuk. Bár a gyorsabban romlókat fogyasztjuk először, vannak olyan évek amikor semmi sem akar igazán elállni, aztán vannak olyanok is amikor április végén még mindig friss ropogós almák nevetnek ránk a kamra polcáról.

Almából sokat raktározunk, mert fontos vitaminforrás állataink részére is. A lovak és nyulak -ha már nem jut elég zöld eleség számukra- mindennap kapnak almát a takarmányuk mellé. A szárnyasoknak is szoktam reszelni egy-egy szemet.
Ahhoz, hogy sokáig eltartható legyen, hetente, kéthetente gondosan átválogatjuk, mert egyetlen rossz szem, tönkreteheti az egész kosár tartalmát.
Ha csak kicsit  hibás, már kerül is a konyhába. Készül belőle almásrétes, bundás alma, édes töltött sült alma, de asztalra kerülhet köretként is, csülök mellett sülve.

Az igazi kedvenc az ALMÁSPITE...    Amikor a párolódó fahéjas alma illata betölti az egész házat, boldog pillanatok emlékét idézi fel, ünneppé varázsolva a hétköznapokat.





Íme a recept,   - linzertésztával:

Elkészítési idő kb. 1,5 óra
töltelék:      2,5 kg        alma
                  15 dkg      cukor
                  1 evő kanál  őrölt fahéj

tészta:      40 dkg       liszt
               20 dkg       margarin
               13 dkg       cukor
               1 csomag   sütőpor
               1 kk.          ecet
               csipet        só
               reszelt       citromhéj
               1               tojássárgája
               1,5 dl         tejföl


Az almát meghámozzuk, nagylyukú reszelőn lereszeljük, a levét jól kinyomkodjuk, majd gyenge tűzön a cukorral és az őrölt fahéjjal puhára pároljuk.

Amíg az alma párolódik, addig elkészítjük a tésztát:

A margarint a cukorral és a sütőporos liszttel összemorzsoljuk, majd gyorsan összedolgozzuk a többi hozzávalóval, mielőtt még a margarin a kezünk melegétől megolvadna. A tésztát kétfelé vesszük, és fél órára hűtőbe tesszük.

Ha az alma kész, érdemes mégegyszer megkóstólni, és attól függően, hogy milyen almából készül, ízlésünk szerint tehetünk hozzá még cukrot vagy párcsepp frissen facsart citromlevet, és félretesszük hűlni.  

A tepsi méreténél valamivel nagyobb méretűre nyújtjuk a tésztát, a széleit kb. 3 cm magasan felhajtjuk. Megszórjuk egy kevés búzadarával, és ha van, akkor egy kevés darált dióval. Rásimítjuk a tölteléket, és  egy másik tészta lappal befedjük. A széleket összedolgozzuk, a tetejét villával megszúrkáljuk, hogy sülés közben a gőzök tudjanak eltávozni.
Előmelegített, közepesen meleg sütőben világosra sütjük. Én addig szoktam sütni (kb. 15-20 perc) amíg a széle el nem kezd barnulni.

A tepsiben hagyjuk kihűlni.
Ha hidegen szeljük, akkor nem dől szét, vastag töltelékkel sem.



A tányéron porcukorral megszórjuk.

Jó étvágyat!








2011. november 6., vasárnap

Itt az idő...

Éppen tizenöt éve hagytuk magunk mögött a főváros elviselhetetlenül nyüzsgő, zajos életét abban a reményben, hogy békét, nyugalmat és igaz értékeket találjunk vidéki tanyánkon.
Pest közelében maradtunk, mert a a munka és család odakötött minket. 
Ma már úgy gondolom, hogy nem voltunk elég bátrak a messzebb költözéshez.
Mintha nem lett volna elég hihető, hogy a kiskosztümös-tűsarkús világ véglegesen lecserélhető a mezítlábas kecske legeltetésre.



Hamar beletanultunk - hiszen ezt láttuk nagyszüleinktől, kötelességünknek éreztük megőrizni a hagyományos értékeket valamiféle fennkölt küldetéstudattal a lelkünkben.


Béreltük, mert azzal hitegettek, hogy pár éven belül megvásárolható, aztán kiderült, hogy mégsem, de addigra már belaktuk magunkat, és semmivel sem lehetett elvenni a jókedvünket. Felújítottunk, átépítettünk, bár tudtuk nem magunknak tesszük. Egyre több állat vett körül minket, felelősséggel tartoztunk értük.
Először a pesti munkahelyet szüntettük meg, aztán jó tanyasi emberek módjára, soha többé nem hagytuk magukra a jószágokat, így a család is csak a nagyobb ünnepeken élvezhette látogatásunkat.

Boldogok voltunk, kisgyermek lelkesedésével fogadtam minden új jövevényt, akivel megoszhattuk életünket.
A lovaink végre velünk élhettek, és kaphattak hatalmas legelőt, a kecskék óriási távolságokat bejárva kóstolgathatták a friss hajtásokat (a kertben okozott meglepetéseikről majd máskor mesélek), a birkák békésen legelgettek, a nyulak is kaptak saját birodalmat, ahol őseiktől örökölt ösztönüknek hódolva áshattak üregeket, és nevelhették utódjaikat. A dísztyúkok szétszóródva kapirgálgak, de az igazi boldogságot a kutyáinkon lehetett látni igazán. Nem voltak kerítés mögé szorítva, kedvükre vadászhattak, szaladhattak. Ez volt az igazi élet számukra. Megosztották egymás között a terepet, nappal amíg a vizslák pörögtek, a komondorok lustán aludtak az udvar árnyékában, éjszaka viszont komoly házőrző szerepet vállaltak, míg rövidszőrű társaik a házba húzódva pihenték ki egésznapos fáradalmaikat.



Aztán lassan körbefont minket a város, eleinte óvatosan terjeszkedett, alattomban nyújtogatta csápjait, alig észrevehetően. Valamit megéreztünk a változásból, mert az esti beszélgetéseinkben megjelent a "költözés".

Az út forgalma szinte napról napra növekedett 

aztán egyszercsak kinőtt a nagyfeszültség is a legelő közepén.

Vidáman tervezgettük, hol szeretnénk élni, ha majd egyszer költözünk. 
A tájegység nem volt kérdéses.
Az Őrség tiszta érintetlen világa régóta rabul ejtette szívünket. 
Még tanyára költözésünk elött rengeteget utaztunk, bejártuk az ország minden pontját, éltünk, dolgoztunk is sokfelé, gyönyörű helyeket ismertünk meg, mégis valami mágikus erő vonz minket ahhoz a tájhoz, és az ott élő emberekhez.
Kerkamenti szülőfalum okán, mindig úgy beszéltünk róla: HAZA költözünk.
Az, hogy mikor - nos ez változott a legtöbbet. Sokáig vezetett a: mire nyugdíjasok leszünk, majd akkor haza költözünk.  Ebben van némi bökkenő, mi sohasem leszünk nyugdíjasok :P Ezt nagy röhögések közepette tudomásul vettük, helyette jött a:  majd egyszer.

Itt az idő...


Költözni kell, még a télen, legkésőbb kora tavasszal, amíg nem kezd újból éledni a természet, amíg a tavaszi tennivalók garmada maga alá nem temet. Amíg a rossz idő beszorít a házba, a kályha mellé, és nem kell valami kinti fontos tennivaló elől elrabolni a kereséssel töltött időt. Amikor kinnt már nincs mit tenni, lehet pakolni, dobozolni.


Van egy apró nehézség, nincs rá pénzünk, azaz ami van, az mindenre kevés. Igényeink vannak bőven, - nem kevés. Látjátok, az egyensúly már  megvan :)

Rendelkezünk valamivel, amiből jól állunk: töretlen hit és optimizmus.


Eladni való ingatlanunk is akadna, de most hogy a hitelválság a csúcsokra tört, lassan az lesz a helyzet, mint az autóknál : ingyen megkaphatod, ha átvállalod a törlesztését. Próbálkozunk. Érdeklődő sehol.


Költözni viszont kell, és ha már költözünk, akkor természetesen haza az Őrségbe. Hová máshová!


Nem töltöttük tétlenül az időt eddig sem, már három éve figyeljük a térségben az eladó házakat, több tucatnyit megnéztünk Jobban ismerjük a térképet mint a google. Az igazira azonban még nem akadtunk rá.
Vagy túl közel voltak a szomszédok, vagy ott volt a nagyfeszültség, közel volt a főút, vízben állt a kert.
Aki már keresett házat, az pontosan tudja, hogy nem lehet elkedvetlenedni attól, hogy több százból egy sem felel meg. Minél többet nézünk meg, annál közelebb kerülünk az igazihoz.
Az igazihoz, aminek láttán megdobban a szívünk, és nem a romos falakat látjuk, hanem a lehetőséget, hogy mivé válhat. Ó, elméletben nagyon tudok tervezni.

Nyitott szívvel várjuk az igazit.  Hogy milyen legyen?


  • Önálló, távol a szomszédoktól, -ez a kutyáink miatt fontos (vagyis inkább a szomszédok nyugalma miatt).
  • Legyen úton megközelíthető (nem feltétlenül kövezett) terepes autó + lószállító összeállítással.
  • Legyen használható (javítható) gazdasági épület, pajta, hogy az állataink és takarmányuk azonnal elhelyezhetőek legyenek.
  • Tartozzon hozzá bármilyen állapotú, akár romos ház, ami helyrehozható vagy újjáépíthető.
  • A tulajdonossal lehessen megállapodni, hogy bérelhessük amíg ki nem tudjuk fizetni a teljes vételárat.
  • Közmű nem szükséges, ha akad egy tiszta vizű kút. 

Ennyi elég.


A barátaink szerint a lehetetlenre vállalkozunk, ilyen ház nincs. (A jelzőket amivel ötletünket illették, most nem sorolom, mert több oldalt betöltene.) Én azonban tudom, hogy van, és ránk vár.
Ebben megingathatatlan a hitem.


A múlt héten pár napot az Őrségben töltöttem, ismét sok házat megnéztem. A szemerkélő eső nem kedvezett, az autó amivel mentem azonnal ottragadt ahogy elhagyta az aszfaltot, viszont fele annyit sem fogyasztott, mint a sajátunk :) Hát kalandos volt...  Közben új szerelem szövődött : Vendvidék. Eddig kimaradt a nézelődésből,  most azonban útra keltem, hogy Kétvölgy egyik eladó házát megnézzem. Valami egészen különös érzés fogott el ahogy a hegyek közé értem, tudtam, hogy megtaláltam. No nem a házat, hanem a vidéket, ahol új otthont teremtünk...

Remélem nemsokára.