2012. március 3., szombat

Albérlet - valamennyi idöre...

Kedves kis falucska, az Őrség-Göcsej-Hetés határán, álmaink házától kb. 30 km távolságban. Kicsi házikó a falu végében. A kert aljában patak, jó füves legelő a lovaknak. Szomszédok látótávolságban, de csak ha kimegyünk a ház elé az utcára. Egyébként csak rétet és erdőt látni. Csend és nyugalom. Majdnem olyan, mint amilyet elképzeltünk, csak picikében. Két szoba, nagy étkező, konyha, WC, zuhanyzó, istálló, garázs(fáskamra), + egy kerti lak (két helyiség, ajtó nélkül). Mintha egy mesebeli erdőszéli házikóban járnánk. A bútorainknak a tizede sem fér el, ha jól kinyújtózom elérem a plafont, nincs kamra, nincs pajta, nincsenek ólak, és kerítés is csak az utca felé. Mégis beleszerettem. Festeni kell, burkolni, és kerítés is kell a kutyáink miatt, legalább a ház végéig. Átszerelni a vizet, valahol helyet találni egy kádnak, abból is egy nagyobb fajtának :) Rendbehozni a kerekeskutat, ólat építeni az aprójószágnak. Aztán már költözhetünk is. Ma megállapodtam a tulajdonossal, elhoztam a kulcsokat. Kiváncsi vagyok a párom mit szól majd hozzá, Ő még nem látta. Meglepetés, mire hazaér :))) 

Ha mégis túl kicsinek bizonyulna, akkor is helyben vagyunk. Sokkal könnyebb lesz másikat keresni, bár nem hinném, hogy erre sor kerülne. Valami megmagyarázhatatlan erő veszi körbe az egészet, engem teljesen elvarázsolt. Annyira ámultam-bámultam, hogy elfelejtettem fényképezni. Csak hazafelé a kocsiban jutott eszembe. Talán, ha a telefonomat kivettem volna a kocsiból... Legközeleb pótolom.

Azt is ki kell találni, hogy hová tesszük a tulaj bútorait arra az időre amíg ott lakunk. Ja, és a sajátjainkat is. A szomszédnak van szép nagy pajtája - állítólag kedves ember, legközelebb megismerkedünk Vele. Hátha megengedi, hogy oda bepakoljunk...

A legnagyobb kérdés, hogy - hová? - most már megoldódott. A következő kérdés az, hogy: mikor???

2012. március 1., csütörtök

Kétségek...

Mostanában - az egyre növekvő dobozhalom láttán - mindenkinek az a kérdése, hogy nem sajnálom-e itthagyni az otthonunkat, azt az életet, amit kialakítottunk. A válaszom, természetesen egy határozott NEM. Talán azért, hogy végképp elnyomjam a bennem bujkáló félelmeket.  Próbálok mélyebben belegondolni, vajon tényleg így gondolom? Tényleg nem sajnálom? Hiszen tizenöt éve építjük, szépítjük, alakítjuk. Biztos, hogy jól döntöttünk?
Úgy érzem itt az ideje leltárt készíteni:

Amit nem sajnálok:
  • Azt, hogy elköltözünk, nem sajnálom. Amióta a döntést meghoztuk, mindent áthat a várakozás és valami új létrehozásának öröme. Igazi, örömteli, teremtő vágyakozás, ami minden más érzésnél erősebb.
  • Hogy kisebb lesz a ház, -erre már régóta vágyom, vége lesz az alig használt terek állandó takarításának.  Az így megnyert idő egy csomó hasznos dologra fordítható :)
  • Bezár a lovasiskolánk. Bevallom elfáradtam. Jó lesz egy kicsit pihenni.
  • Kevesebb állat - több szabadidő.
  • A főváros közelsége, az éjjel-nappal dübörgő autópálya, a környékbeli emberek nemtörődömsége, amivel tele szemetelik és tönkre teszik a környezetüket (és a miénket is!!!).
És amit mégis sajnálok:
    • Messze költözni a barátainktól. Bár így lehet, hogy majd több idő jut rájuk :)
    • A hatalmas legelő, amin olyan boldogok voltak a lovaink. Nehéz lesz hasonló körülményeket biztosítani számukra.
    • A kutyáink szabadsága, cserébe majd sokat sétálok velük.
    • A tanítványaim. 
    • Kecskék, birkák - egy időre meg kell tőlük válnunk.
    • A kertet a virágokkal, a futórózsát ami már befutotta a ház falát, és azt a 250 éves hársfát, ami egész évben örömet hozott, valahányszor elmentünk alatta. (S mivel a bejárat mellett áll... )
    Csak ennyi jut eszembe, és végignézve a listát, biztos vagyok abban, hogy helyesen döntöttünk.
    Hiszen a sajnálom listában csupa olyan dolog áll, amire gondolva, öröm tölti el a szívemet, és tudom, jó lesz rá  visszaemlékezni évek múlva is, minden szomorúság és kesergés nélkül.